Vetkőzd le az érdektelenséget és ments meg egy kreatív ötletet a kihalástól

Kreatívnak lenni nem könnyű. Sőt, kifejezetten nehéz. És most nem csak arra a részére gondolok, hogy valamit létrehozni nehéz, ami, persze, nyilván az, hanem a dolog egy másik oldaláról. Mert tegyük fel, hogy odáig már eljutott az ember, hogy beadta a derekát a benne motoszkáló valaminek, és megírta azt a verset vagy történetet, megfestette azt a képet, lefotózta azt a valamit, összerakta azt a dalt, megszerkesztette azt a videó… Hogy mit, az most mindegy is, a lényeg, hogy alkotsz valamit, legyen az kézzel fogható vagy épp nem, de alkotsz valamit. És utána?

Utána jön a még nehezebb rész: kitárni a világ elé az alkotást, a kreatív törekvést. Merthogy persze az ember nem azért alkot, hogy másoknak bizonyítsa magát, de ettől függetlenül jól esik a visszajelzés. Hogy nem hiába. Hogy nem csak magadnak csinálod. Hogy amit alkottál, annak van valami hatása, kivált valamit, akármilyen apró is legyen az – egyetlen csepp is gyűrűt hagy a víz felszínén, még ha olyan halvány is az, mint egy pillangószárny rebbenése.

De miért is kell a visszajelzés, ha nem azért alkot az ember? Mert. Mert világ elé tárni azt, amit alkottál, nehéz. Főleg egy olyan világ elé, ahol senkinek nincs ideje a másikra, mert mindenki magával van elfoglalva. Egy olyan világban, ahol sokan inkább szétszednek, lehúznak, leszólnak, lekicsinylenek. „Mi értelme ennek?”, „Ezzel a boltban nem fizethetsz”, „Örülnék, ha én is így ráérnék” (utóbbi, már elnézést, a lehető legostobább megjegyzés – időd arra van, amire szakítasz, még ha ez a gyakorlatban nem is olyan egyszerű). Szinte biztos vagyok benne, hogy mindenki hallott már ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket, aki valaha is engedett a kreatív bizsergésnek. A dolog iróniája? Az ilyen rosszindulatú megjegyzések feleslegesek: ha bárki, egy pillanatig is azt hiszi, hogy egy kreatív emberben van, aki jobban kételkedik, mint önmaga, az téved.

Alkotni, és azt a világ elé tárni azt sebezhetővé tesz, persze, de soha senki nem lesz nagyobb kritikusa annak az alkotásnak, mint az, aki készítette. A kreatív emberek a kételkedés démonai között élnek, szóval, hacsak nincs építő jellegű kritikája valakinek, jobban is jár, ha nem pazarolja az energiáját, mert minden negatív megszólalás épp csak pillanatnyi hatást kelt. A fentebb említett kreatív bizsergésnek nehéz ellenállni, és, ha már egyszer beadta a derekát az ember, újra alkotni fog, mert tudja, hogy, bár úgysem tetszhet mindenkinek az eredmény, ha nem adja ki magából, szánalmasan fogja érezni magát – úgyhogy még mások negativitását is könnyebb elfogadni, mint nem alkotni.

Alkotunk, hogy értelmet adjunk ennek a valaminek, amit úgy hívnak, élet – ki ilyen, ki olyan formában. És ami éltet minket? A validáció. A megerősítés legapróbb szikrája, hogy van értelme, van, akit érdekel, van hatása. Hogy megéri levetkőztetni a lelkünket egy versben, hogy megéri órákat, napokat, heteket eltölteni valamin azon túl is, hogy muszáj kiadni magunkból. Hogy van értelme a kreatív törekvéseknek.

Azt már mondtam, hogy a negativitás végső soron nem sokra vezet, sem az egyik, sem a másik oldalon. A dicséret? Jóleső, bár nehezen hisszük el. Amivel a legnagyobb sebet ejtheted? A semmivel. Ha nincs semmilyen visszajelzés. Se jó, se rossz. Úgyhogy, a kérdésre, hogy hogyan támogassuk mások kreatív törekvéseit, a válasz: ha az adott neked valamit, adj vissza. Legyen az egy like egy fotón, legyen az egy iromány megosztása, legyen az egy komment egy videó alatt, legyen az valami építő jellegű kritika, ezek mind a világot jelentik – aki kreatív, az csak adni akar, magából; épp ezért, ha adsz vissza, annál jobbat nem is tehetsz vele.

Hozzászólás